Délelőtt 10 óra volt. Az utcán mozgolódtak az emberek, a nap sugarai egyre többet és többet adtak magukból. Gazdám kinyitotta a boltot. Épphogy lekerült a tető a fejem felől éreztem a levegő melegségét, az utca páráját, hallottam a tovasuhanó autókat. Kiengedtem a gőzt, és elmerültem a várakozás csodás pillanatában. Izgalommal töltött el az a gondolat, hogy bármikor jöhet valaki, és teljes lényemmel eggyé válhatok vele. Annál szebb nincs is széles e világon, mint beteljesíteni a küldetést. Aranyos csillogást véltem felfedezni az üveg mögül, és hallottam, amint szólítanak. Izgatottságomban majd’ kiugrottam bőrömből.
– Egy gombóc csokoládét legyen szíves.
– 180 forint lesz, asszonyom!
– Viszontlátásra!
– Viszlát!
A boldogság szétáradt testemben. Tudtam, már csak pillanatok választanak el attól, hogy beteljesedjen életem nagy álma. Új gazdám mosolyogva tekintett rám, éreztem a belőle áradó szeretetet.
Odalépett hozzánk egy ember.
– Asszonyom, meg tudná mondani nekem, mennyi az idő? – Csengtek szavai fülembe. – Természetesen, 10.36 – szólt a válasz egyre halkulón, és már csak azt éreztem, hogy zuhanok, zuhanok, mélység tátong alattam, a pillanat merev, mintha örökké tartana.
Itt fekszem a földön, az utca szutykában. Jobbról egy eldobott csikk, balról egy gőzölgő tócsa… szúrósszagú… bűze oly undorral tölt el, hogy csaknem eszméletem-vesztem. A nap sugarai forrósítják fel testem, érzem, hogy szétterülök, testem épp egy kutyapiszokkal vegyül. Gazdám már messze jár. Sajnálom, hogy csupán egy félresikerült próbálkozás maradtam az életében.
Amíg így elmélkedem, lázas tagjaim sajognak, de mi ez ahhoz képest, hogy egy bakancs talpa kinyomja belőlem az utolsó szuszt is hosszas anyázódással fűszerezve.